Lélekerősítő - Áttörve a fájdalmon

Lysa TerKeurst

„Közeledjetek Istenhez, és ő is közeledni fog hozzátok.” Jak 4,8a

Szoktad úgy érezni, hogy beleroppansz a fájdalomba?
Megértelek. Én is átéltem ezt. A fájdalom éles erővel belém hasított, úgy éreztem, átvágta a bőrömet, a csontjaimat, s a szívemig hatolt. Az ilyen fájdalom elbizonytalanít, hogy tudok-e még valaha normális emberi lényként funkcionálni.
Csakhogy Isten gyöngéden figyelmeztetett, hogy nem maga a fájdalom az ellenség. A fájdalom csak jelzi, hogy megsérültem.
A fájdalom emlékeztet, hogy a valódi ellenség akar kiemelni a sorból és leteperni, hogy beleragadjak sebeimbe. A fájdalom ajándék, mely arra sarkall, hogy bátor kitartással és határozottsággal vegyem fel a harcot, küzdjek, tudva, hogy a túloldalon a gyógyulás győzelme vár rám.
De mi zajlik mindaddig? Amikor még nem értük el a túlsó partot, a seb még nyers, szívünk hegesedése el se kezdődött?
A fájdalom Isten kérése, hogy engedjük be, és saját bizonytalan erőforrásainkat cseréljük le az ő erejével. Nem azért írom ezt, hogy jól hangzó lelki közhelyeket pufogtassak. Szívem legmélyéről törnek fel a szavak, mert teljes meggyőződéssel tudom, hogy ez az egyetlen megoldás.
Be kell hívnunk Istent a fájdalmunkba, hogy segítsen fennmaradni, amíg elérjük a túlsó partot.
A másik lehetőség, hogy valami kábító módszerrel elmenekülünk a szenvedés elől. De a fájdalom elfedése étellel, teljesítménnyel, droggal, alkohollal, szexszel sosem hatol le a baj forrásáig, sosem hozza el a gyógyulást. Csak segélykiáltásunk erejét tompítja le.
Azt hisszük, megszabadulunk a fájdalomtól, pedig közben a segítségül használt eszköz rabjává válunk. Ha elnyomni akarjuk a fájdalmat, rést üt rajtunk. Lassan lehetetlenné teszi, hogy feltöltsük szívünket, hogy egészen be tudjuk fogadni egymást, hogy teljes lelkünkből tudjunk szeretni. Még az Istennel való kapcsolatunkat is lefölözi.
Ha fájdalmat érzünk, tudhatjuk, hogy valamin változtatnunk kell. Valami meggyengült, ami megerősítésre szorul. És a pillanatnyi megkönnyebbülés helyett hosszantartó erőforrásra van szükség.
Hogyan jutunk ehhez az új erőhöz? Hogyan tudunk leállni a pillanatnyi megoldások keresésével, amikor az egész lényünk enyhülésért kiált? Hogyan tudjuk megállítani a most is érzett éles fájdalmat?
Közelebb hívjuk Istent.
Nekem ez imádkozást jelent. Akármekkora is a gödör, az imádság elég hatalmas, hogy feltöltse Isten jelenlétének tudatosításával.
Mai alapigénk (Jak 4,8a) szerint, ha közelebb húzódunk Istenhez, Ő is közelebb jön hozzánk. Mindig elfogadja a meghívásunkat.
Amikor meg annyira fáj, hogy a szavak is elhagynak, a Szentíráshoz fordulok. Imanaplómba lemásolom az igét, és hozzáteszem saját imádságos gondolataimat.
Egyik személyes kedvencem, amit ilyenkor fellapozok, a 91. zsoltár. Szeretném megosztani most veletek egyik sorát példaként, hogyan hívhatjátok be Istent a fájdalomba.
Az ige: „Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az” (Zsolt 91,1 KG).
Imádság: Uram, vonj magadhoz.
Igéd arra tanít, hogy ha közelebb húzódom Hozzád, elérlek. Szeretnék állandóan a közeledben lakni. Azért könyörgök, hogy amikor gyengének, üresnek, magányosnak érzem magam, ne engedjem, hogy ez az érzés lehúzzon a védtelenség gödrébe. Azt szeretném, hogy épp ezek az érzések sarkalljanak, hogy megragadva Hozzád emeljem és becseréljem őket az általad nyújtott biztonságra.
Nem vagyok egyedül, mert Te velem vagy. Nem vagyok gyenge, mert a Te erőd él bennem. Nem vagyok kiüresedett, mert naponta kortyolok teljességedből. Nálad védelmet találok minden viharos körülmény és durva valóság elől. Nem teszek úgy, mintha nem volnának nehézségek, de örülök, hogy takaród elfed előlük, és már nem engedi, hogy úgy hassanak rám, mint régen.
Nálad, a legnagyobb Fenségnél, van az utolsó szó sorsomról. Te ismersz engem, és nagyon szeretsz. Kijelentem ma, hogy bízni fogok Benned a fájdalomban. Te vagy az állandó lakhelyem, Te vagy megmentő kegyelmem.
Jézus nevében, Ámen.
És azzal becsukom az imanaplót, és már sokkal kevésbé érzem kétségbeesve, szétesve magam. Magamba szívom az élet leheletét, mely az igéből árad.
Magam elé képzelem, ahogy az Úr ott áll jövőm ajtajában, és bebocsátást kér. Ha beengedem a sötétségbe, amit ma átélek, kitárja az ajtót egy ragyogóbb holnap felé.

Lélekerősítő - Nem tudok eléggé bízni

Lysa TerKeurst

„Hiszen ő maga ígérte: ’Nem távozom el tőled s nem hagylak magadra.’ Ezért bizalommal mondhatjuk: Az Úr oltalmaz engem, nem félek. Ember mit árthat énnekem?” Zsid 13,5b-6

Szeretném, ha az élet olyan biztos lenne, mint a matematika. Kettő meg kettő mindig négy. Négy ma, négy holnap, és négy a következő évek bármelyik holnapján.
Egy matematikai egyenletnek nincsenek szakításai és idegösszeomlásai. Nem támadja meg a rák. Nem helyezik át a legjobb barátnőjét több száz kilométerre, az ország túlsó felére. Nem bonyolódik viszonyokba, nincsenek rendetlen érzelmei. Előre kiszámítható. Ezért könnyű bízni benne.
Az élet viszont nem szokott kijönni, mint egy matekpélda eredménye. Az emberek se szoktak. És amikor zsigerig fáj valami, valljuk be, Isten sem „jön ki”. Így aztán csak szorítjuk-szorítjuk a bizalmat, nehogy elhagyjon, s észre sem vesszük, hogy a hit helyett a félelmeinkhez kötöttük hozzá.
Ez volt a helyzet akkor is, amikor Bob és Maria kezüket nyújtották, és meghívtak hegyvidéki otthonukba. Istennek kellett kibogoznia összekuszálódott bizalmamat.
Bobék lelkigyakorlatot szerveztek egy barátokból álló, vegyes összetételű csoport számára, és valahogy én is felkerültem a listára.
Minden rendben ment, amíg a kezembe nem nyomtak egy bukósisakot. Kötélpálya-gyakorlat következett.
De nem ám egy szokásos kötélpálya. Nem-nem. A fő eleme a gyakorlatnak kötélugrás volt az árok fölött. Nekilendülés egy stabil emelvényről, hogy elkapjunk egy néhány méterrel előttünk felfüggesztett rudat. Riadtan lestem körbe, keresve a vészkijáratot, mert nincs az a kincs széles e világon, amivel rá tudnának venni az ugrásra.
És akkor megjelent Bob. Széles mosolyával, nagyapósan őszbehajló fejével , tiszta szeretetet sugárzó mágneses karjával, és odavont az emelvény szélére.
„Lysa, ez nem arról szól, hogy teljesítened kell a feladatot. Itt most arról van szó, hogy legyőzd a tétovázást, az ellenszegülést, a félelmet. Ha elvéted, és nem éred el a rudat, a kötelek alig fognak megrántani. Megtartanak, egészen biztosan nem esel le” – suttogta, mintha egy ablakon át belelátott volna a gondolataimba.
Felmértem a távolságot az emelvény és a rúd között. Én halált láttam. Bob életet látott.
Tökéletes szemléltetése a bizalomnak.
Ha, amit tudunk, nem irányítja azt, amit látunk, akkor amit látunk, fölül fogja írni azt, amit tudunk.
Bob tudta, hogy a kötél meg fog tartani. Tudta, hogy nem az én ügyességemtől függ, hogy túlélem-e ezt az ugrást. Biztonságban voltam az emelvényen. Biztonságban leszek félúton, a levegőben is. És tökéletes biztonságban leszek, akár elérem a rudat, akár nem.
„Lysa, téged nagyon szeretnek. Ha készen állsz, ugorj.”
Nem tudnám megmondani, mennyi ideig álltam ott. Egyszerre tűnt úgy, hogy napokig és a másodperc töredékéig. Az egész világ örvénylett, billegett, miközben egy izomrostom se mozdult. Elfelejtettem lélegezni. Még pislogni se bírtam.
Gondolom, a te életedben is voltak ilyen bénító pillanatok. Ilyenkor szorosan hurkoljunk rá a szívünkre lélekszilárdító igéket, olyanokat, mint mai alapigénk: „Hiszen ő maga ígérte: ’Nem távozom el tőled s nem hagylak magadra.’ Ezért bizalommal mondhatjuk: Az Úr oltalmaz engem, nem félek. Ember mit árthat énnekem?” (Zsid 13,5b-6).
Mint a többszörösen testemre tekert kötelek, melyek a pálya végéig biztosítják épségemet, úgy tekeredik lelkünkre, biztonságot adva, Isten igéje.
Kiszámíthatatlan emberek és szituációk nem kell, hogy kibillentsék lelkem békéjét. Érzelmeink meg-megcsúsznak, ez természetes. Az emberek hatnak ránk. De lelkünk békéjének tartókötele Istenhez van kikötve. Igaz, hogy nem ismerjük előre speciális terveit, de azt előre megmondta, hogy mindent jóvá fog összeszerkeszteni.
Bob végül ennyit mondott: „Már megtörtént”.
Nem tudom, mire gondolt pontosan, de azt tudom, hogyan értette a szívem. Isten már elkapott engem. Jósága és szeretete megkeresett és meggyőzött. Ebbe a valóságba kell beleugranom. És minden további gondolkodás helyett a lelkem megadta azt a lökést, amire az agyam képtelen volt. Lábam ellódult az emelvényről, és a levegőbe kerültem.
Elértem a rudat, de nem tudtam elkapni. Nem is kellett. A bizalom megtartott.

Uram, nem tudom eléggé megköszönni ígéretedet, hogy mindig bízhatom Benned. Akkor is, ha az emberek elárulnak. Akkor is, ha elhagynak. Te nem fogsz sosem. Kérem, hogy ez az igazság szilárdítsa meg a szívemet. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: I Have Trust Issues
Encouragement for today, 2017.02.02.
www.proverbs31.org