Lélekerősítő levelek 188

Mi magunk teljesítjük kéréseinket
Karen Ehman

„Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott. Amikor befejezte, egyik tanítványa kérte: ’Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is megtanította tanítványait.’” Lk 11,1

Törökülésben ültem a templomkertben a füvön fiatalok között, lubickoltunk a nyári nap melegében. Szünetet tartottunk egy játékban, hogy igyunk valami hűsítőt, és pihenjünk egy kicsit. Egyik lány nemrég jött haza egy missziós útról Afrikából, alig vártam, hogy meséljen az élményeiről.
- Szóval, Renee, halljuk, milyen volt – kérdeztem. – Mi az, ami legjobban megkapott, ami a legemlékezetesebb?
Gondoltam, valami szokásos válasz következik egy kisgyermek mosolyáról, amitől elolvadunk. Vagy beszámol egy istentiszteletről, ami annyira más, mint a miénk. De tévedtem.
- Erre könnyű válaszolni. Mindig emlékezni fogok rá, hogy ezen az úton tanultam meg, hogy a mi kultúránkban milyen könnyen teljesítjük mi magunk a könyörgéseinket.
Meglepődtem. Mi van? Hogy mi magunk válaszoljuk meg saját könyörgéseinket? De hát egyedül Isten válaszolhat az imákra, nem? Mielőtt összeszedtem volna magam, hogy rákérdezzek, Renee folytatta:
- Tudjátok, mi itt, Amerikában, csak lehajtjuk a fejünket, összekulcsoljuk a kezünket, hálát adunk, és kérjük Istent: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Aztán bepattanunk a volán mögé, irány a bolt, és megvesszük a kenyeret. Kérjük Istent, hogy adjon nekünk biztonságot, és hogy ne fázzunk. Aztán a szülők megveszik gyereküknek a lehető legtökéletesebb gyerekülést a kocsiba, ha meg fázni kezdünk, feltekerjük a hőszabályozót. A mi kultúránkban olyan könnyű biztosítani a pozitív választ a könyörgéseinkre. Ám ott, ahol jártam… Imádkoznak Istenhez a napi kenyérért, és nem tudják, lesz-e mit adni a családnak vacsorára. Ők merészen imádkoznak. Ők olyasmit kérnek, amit maguk nem biztos, hogy meg tudnak szerezni.”
Sosem gondolkoztam el ezen. Két dolog jutott eszembe.
Az első, hogy az én bőségemet arra szeretném használni, hogy válasz lehessen mások imájára. Szeretném, ha osztoznának velem a privilégiumokban, amikben részesülök.
A másik pedig, hogy meg akarok tanulni merészen imádkozni, olyasmit kérni, amit csak Isten adhat meg. Akkor, ha Ő úgy akarja. Hogy kéréseim ne merüljenek ki abban, hogy „Adj, Uram, ételt, italt, meleget és biztonságot, Ámen.”
Mai alapigénk a Lukács 11. fejezetéből biztosít róla, hogy nem csak én érzem úgy, hogy imaéletem frissítésre szorul. Még a tanítványok is szerették volna megtanulni, hogyan imádkozzanak. Látták Jézust imádkozni, és vágytak rá, hogy kövessék a példáját.
Az Ef 3,20-21 azt mondja, Isten olyasmit is megtehet, amire álmunkban sem mernénk gondolni. Választ adhat kérdésekre, amit még feltenni sem merünk. Ez arra indíthat, hogy merjünk merészek lenni, mikor imádkozunk, olyan nagy dolgokat kérve, amit csak az Ő hatalma és ereje tud véghezvinni.
A pár mondat, amit ezzel az érzékeny lelkű kamaszlánnyal váltottam, megváltoztatott. Nem csak azt kezdtem kérni imádságban, hogy nyissa meg Isten a szememet, vegyem észre mások szükségleteit, amiket módomban áll kielégíteni, hanem azt is kérni kezdtem, hogy merjek merész kéréseket elé tárni, amikre én nem biztosíthatom a megoldást. És aztán lépjek hátra, és hittel várakozva figyeljem a működését.

Te belegondoltál, miket szoktál kérni? Tele van az imádságod olyasmivel, amit te magad is ki tudsz pipálni a listádon? Ha igen, ideje, hogy velem együtt kérd: „Uram, taníts minket imádkozni”.

Atyám, taníts meg merészebben imádkozni. Tégy nagylelkűvé, mikor adnom kell, és bizakodóvá, amikor kérek Tőled. Segíts, hogy több hittel kérjek, ne csak olyan dolgokat, amiket én magam teljesíteni tudok, hanem olyat is, amit csak a Te erőd vihet végbe. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: How We Answer Our Own Prayers
Encouragement for today, 2015.07.15.
www.proverbs31.org


Ámen nélkül
Tracey Miles

„Imádkozzatok szüntelenül.” 1 Tessz 5,17

- Még mindig vele beszélsz? – kérdeztem Kaitlyn lányomtól. Barátnőjével csevegett, szerintem már órák óta pötyögtetve a telefonját.
Bólintott, és folytatta a pötyögtetést.
- Egyszerűen nem értem, miről tudtok annyit dumálni. Sosem hagyjátok abba? – kérdeztem.
- Sosem – válaszolta büszkeséggel a hangjában. – Igazából sosem fejezzük be a beszélgetést, nem búcsúzunk el. Legfeljebb néha szünetet tartunk, aztán ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Rosszalló arckifejezéssel jegyeztem meg, hogy ha nem erőlteti meg magát, és nem hagyja abba az sms-ezést, esetleg mindenestül lemondhat a telefonhasználatról jó hosszú időre.
Nem volt harag, mindketten kuncogtunk, mikor zsebre vágta a telefonját.
Ahogy felidéztem válaszát, elgondolkoztam saját beszélgetéseimen – főleg Istennel. Hogyan alakulna Istennel való kapcsolatom, ha sosem mondanék Áment? Ha a beszélgetésünk egész nap tartana, és egy-egy kis szünet után ott folytatnánk, ahol abbahagytuk, vagy új témákra térnénk rá?
Mai igénkben Pál arra ösztönöz, hogy állandóan imádkozzunk. Nem azért mert Isten elvárja, hanem a mi lelkünknek jó, ha állandóan a közelében érezzük magunkat. Ha egész nap beszélgetünk Istennel, behívjuk életünk minden apró eseményébe. Neki persze nincs arra szüksége, hogy mindig informáljuk gondjainkról, kívánságainkról, hálánkról. Nekünk lesz jó, mi részesülünk kegyelemben, mert állandóan átélhetjük jelenlétét.
Miközben szívem felujjongott a lehetőségtől, hogy folytonosan együtt lehetek Istennel, az agyam már a megszervezésen problémázott. Mégis hogy tudnék egész nap imádkozni, mikor annyi más gondolaton jár az eszem? Hogyan figyelhetnék az imádságra a napi káosz közben, ami a tennivalókból, a napi feladatokból, idegeskedésekből, gyermeknevelésből, elfoglaltságokból összeáll?
A szüntelen imádkozás nem azt jelenti, hogy egyfolytában térden állok összetett kezekkel, és nem csinálok semmi mást. Imádságos lelkületet jelent. Annak állandó tudatát, hogy Isten jelen van mint egy hűséges barát, aki részt vesz az életemben, aki egy sms-nyire van tőlem. Egy jó barát, akivel mindig folytathatom a beszélgetést, tudva, hogy állandóan elérhető.
Ezt olvassuk az 1Tessz 5,16-18-ban: „Legyetek derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatok javára Krisztus Jézusban.” Az imádságos lelkület azt jelenti, hogy az örömre és a hálára összpontosítunk. Amikor a rossz helyett a jóra figyelünk, kifejlesztjük lelkünkben a hála attitűdjét. Ha a szívünk Isten iránti hálával van tele, észrevesszük, hogy egyre többet szeretnénk Vele beszélgetni, és egyre inkább felismerjük szent suttogásait. Tudnunk kell, hogy a Sátán minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy megszüntesse imádságos, hálás attitűdünket. Tudja jól, hogy minél több időt töltünk Istennel való beszélgetésben, annál jobban fogunk kötődni Hozzá, annál jobban fogunk teljes szívünkkel bízni Benne.
Én meg tudom akadályozni, hogy a lányom vég nélküli sms-ezést folytasson, de nincs senki, aki meggátolhatna abban, hogy folyamatosan beszélgessek a Mindenhatóval. Semmi nem állhat útjába vele való együttlétünknek, ha mi magunk nem hagyjuk. Az imádság olyan beszélgetés, amit érdemes állandóan folytatni, anélkül, hogy kimondanánk az Áment.

Uram, éleszd fel bennem a vágyat, hogy egész nap beszélgessek Veled, és érezzem, hogy Szentlelked vezet ebben. Jézus nevében, Ámen.

Tracey Miles: Never Say Amen
Encouragement for today, 2015.07.14.
www.proverbs31.org


Nincsenek „nagyon nagy” imakérések
Glynnis Whitwer

„Íme, én vagyok az Úr, az egész emberiség Istene: van-e valami, ami lehetetlen volna nekem?” Jer 32,27


Szememet behunyva, fejemet lehajtva soroltam aznapi kéréseimet: „Kérlek, Uram, őrizd meg a gyermekeimet… vigyázz édesanyámra… segítsd a férjemet a munkájában.” Kis szünetet tartottam, aztán így folytattam: „Most egy nagyon nagy kéréssel fordulok Hozzád…”
Egy barátnőmért akartam imádkozni, aki előrehaladott stádiumú rákkal küzd. Isten bizonyára tudta, mit fogok kérni, és azt is tudta, hogy csodáért imádkozom. Igazából nem tudom, miért akartam erre felkészíteni bevezető szavaimmal.
Válasza gyors volt és határozott: „Számomra nincsenek nagyon nagy kérések.”
Igyekeztem azonnal visszakozni. „Persze, Uram, nem is tudom, hogy gondoltam….” Szükségem volt egy kis önelemzésre, mert valóban nem tudtam, mi járt a fejemben.
Hamar rájöttem, hogy imakéréseimet kategorizálom, és legtöbbjüket „megoldhatónak” tartom. Szoktam komoly dolgokért imádkozni, de „nagyon nagy” dolgokért nem igazán.
Talán úgy gondolom, inkább csak néhányat osztok meg Istennel – mintha nem akarnám túlterhelni. Talán mert alapjában nem szeretek kockáztatni. A „könnyű” teljesítenivalók kérését biztonságosabbnak érzem.
Visszanézve, egyértelműnek látszik, hogy emberi mércével mértem Istent. De mekkora butaság a mindenható Isten lehetőségeit összevetni egy emberével! A világegyetem Istene alkotott mindent, amit látunk, és amit nem láthatunk - egyetlen szavával. Az egysejtűtől agyunk kifinomult hálózatáig, mindent ő tervezett és alkotott meg. Hatalmának nincs határa, nincsenek korlátai. Meg tudja tenni (és meg is teszi!), hogy angyalokat küld, vigyázzanak gyermekeimre, és ezzel egyidőben barátnőm egészségét is helyre tudja állítani.
Bármilyen reménytelennek látszik is egy helyzet, Isten képes közbelépni, és megtenni, ami emberi léptékkel lehetetlen.
Jeremiás könyvének 32. fejezetében, ahonnan mai alapigénk is való, Isten olyan ígéretet tett, ami emberileg nézve megvalósíthatatlan volt. Jeremiás közelgő csapásokról prófétált a lázadó izraelitáknak. Isten szándéka viszont az volt, hogy egy nap visszavezesse népét Jeruzsálembe, hogy megszelídült szívvel biztonságban éljenek.
Felszínesen nézve, ez az ígéret érthetetlen volt. Isten azonban emlékeztette Jeremiást, hogy számára nincs túl nehéz feladat: „Íme, én vagyok az Úr, az egész emberiség Istene: van-e valami, ami lehetetlen volna nekem?” (Jer 32,27).
Sok száz évvel később egy angyal mondja a szűz Máriának, akiben megfogan Jézus, hogy „Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37).
Kétezer évre rá Isten ugyanezt mondja – nekem.
Miért hasonlítom Isten hatalmát az enyémhez? Miért félek „zavarni” Őt „nagyon nagy” kérésekkel. Miért fogadok el annyi helyzetet, és még eszembe sem jut, hogy imádkozhatnék a változásért?
Az igazság az, hogy jobban érzem magam, ha olyan dolgokért imádkozom, amik könnyen megoldhatók. Ott bujkál emögött a félelem, hogy Isten esetleg nemet mond, vagy ami még rosszabb: nem válaszol.
Ráadásul attól is félek, hogy valamit rosszul csinálok, hogy követelőzőnek tűnök. Még a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy Istent palackból előhívható dzsinnként kezelem. Ez a sokféle bonyolult félelem korlátozza le imakéréseimet, és gátolja meg, hogy megoldhatatlannak tűnő helyzetekkel forduljak Isten felé.
Mennyire fájhat ez az én Mennyei Atyámnak! Csak Ő tudja, mennyivel többet szeretne tenni értem, ha hagynám.
Íme az igazság: ha a hitemet arra alapozom, amit én el tudok végezni, akkor nem is fogok nagyobb eredményt látni, mint amit saját erőmből is elérhetek. De ha a hitemet Isten lehetőségeihez mérem… nos akkor megváltozik a világ.
Ezzel a tudattal szeretnék élni. Szeretném, ha imakéréseim és a hitem túlmutatnának az emberi lehetőségeken. Szeretnék mindent Mennyei Atyám elé vinni, minden gondot, minden szükséget. Nem követelőző lélekkel, hanem pozitív várakozással.
Az már nem az én felelősségem, hogy Isten hogy dönt. De ez ne tartson vissza attól, hogy kérjek.
Belefáradtam már abba, hogy biztonságos játszmát játsszam. Ideje levetni félelmeimet, félredobni a korlátokat, amiket Isten elé állítottam, behívni Őt minden helyzetbe, amivel szembesülök – főleg azokba, amelyek reménytelennek látszanak. Ott fogom megtapasztalni Isten hatalmát – és nem a magam erejét.

Mennyei Atyám! Dicsőítelek hatalmadért, fenségedért. Bocsásd meg nekem, ha kizártalak az életemből, és nem fordultam Hozzád segítségért. Olyan gyermekeddé szeretnék válni, akinek akkora a bizalma Benned, hogy nem gondolja meg kétszer, imádkozzon-e olyan dolgokért, amikhez természetfölötti beavatkozásodra van szükség. Köszönöm mindazt, amit már megtettél, és amit még tenni fogsz! Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: There Are No „Big” Prayer Requests
Encouragement for today, 2015.07.13.
www.proverbs31.org


Kivé változom?
Lynn Cowell

„A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önuralom. Ezek ellen nincs törvény.” Gal 5,22-23

Elindultam a lányom szobája felé, nehezen vonszoltam a lábamat – és a szívemet. Ott ült a tankönyvei közt. Ő felelősségteljesen viselkedett, én nem. A könnyeimmel küszködve szabadkozni kezdtem. Az utóbbi időben mintha túl gyakran kényszerülnék erre. Ezúttal a ballagási meghívóit felejtettem el megrendelni.
Miféle anya az ilyen?
A lányom mosolyogva hallgatja mentegetőzésemet. Biztosít róla, hogy még van idő. Oldalra billentve a fejét, úgy néz rám, mind aki most lát először. Nem azért, mert elfelejtettem valamit, hanem mert sírok. Elképzelem, hogy megkérdezi magától: ki ez a nő?
Én sem ismerek magamra az utóbbi időben. Az általában rendszerezett, racionális, jó időbeosztású nő, akinek tudtam magam, mintha szétesett volna.
Talán nem is volt véletlen, hogy elfelejtettem a meghívót. Talán így próbálom tudat alatt késleltetni az elkerülhetetlent?
Ott fekszik az asztalomon a megrendelő, amiben igazolnom kell gyermekem életkorát. Nagykorú. Hogy lehet ez? És gondolataim tovább bolyonganak: vajon szüksége lesz rám ezentúl? Ki vagyok én most már? Hol a helyem? Nehéz megélni a változást.
Gondolom, talán te is épp túl vagy valami változáson, vagy nemsokára előtte állsz, esetleg csak a láthatáron tűnt fel. Nem biztos, hogy nálad is legkisebb gyermeked középiskolai ballagásáról van szó. Talán te magad térsz vissza a munkába, vagy költöztök, vagy beiratkoztál egy tanfolyamra.
A változás felkavarja az életünket kívül is, meg belül is. Mint egy örökmozgó kisgyerek: amikor végre azt hiszed, nyugton marad az élet, ő nem hajlandó rá. Mikor végre azt hiszed, kezedben tartod a szálakat, hirtelen minden megint összekuszálódik. Egyik tevékenységnek vége szakad, két másik elkezdődik. És akár örülünk a változásnak, akár legszívesebben elfutnánk vagy elbújnánk – érzelmeink nem befolyásolják az elkerülhetetlent.
Szembesülni egy újabb változással, és jól kezelni azt, erős embert kíván. Olyan jellemvonásokat igényel a változás, amelyekkel úgy érzem, nem rendelkezem a megfelelő szinten. Nem tudok türelmes lenni. Nem tudok kedves lenni.
De talán, tényleg csak talán, ezekkel az átmeneti időszakokkal Isten bennem akarja végbevinni a változást. Talán azért állítja elém ezt a lehetőséget, hogy közelebb jussak ahhoz, akivé válnom kell, és Ő tudja, hogy azzá is tudok válni.
Rájöttem, hagynom kell, hogy a változás átalakítson. Engedjem meg az esőnek és a napnak, hogy növessze és érlelje bennem Isten gyümölcseit, azokat, amiket a Galatákhoz írt levél 5. fejezetében sorol fel Pál apostol: a szeretetet, örömöt, békességet, türelmet, kedvességet, jóságot, hűséget, szelídséget, önuralmat.
Minden egyes nappal változunk. A kérdés: kivé változunk? Mialatt a változás nevelget, öntözget és ápol, ha minden időszakban engedelmesek és hűségesek maradunk, fel fogjuk fedezni az életünkben kiteljesedő szépséget.
Ha beledőlünk Isten akaratába, ha erőt kérünk a békében és a szenvedésben, azzá fog alakítani minket, akivé mindig is akart: széppé az Ő mércéje szerint.

Tudod, Jézusom, nem mindig szeretem a változásokat, de inkább akarok széppé érni, mint megkeseredni. Neveld bennem a vonásokat, amik tetszenek neked, és segíts, hogy el tudjam fogadni a most következő szakaszát az életemnek. Jézus nevében, Ámen.

Lynn Cowell: Who Am I Becoming?
Encouragement for today, 2015.07.10.
www.proverbs31.org


Hallasz engem?
Leah DiPascal

„Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem.” Jn 10,27

Talán előtted is mondott már valaki ilyeneket, hogy „És akkor az Úr azt mondta nekem…” vagy „Éreztem, hogy az Úr ezt és ezt súgja a szívembe”. Eltöprengtél, vajon te meghallod-e Isten hangját?
Talán te is úgy gondolkozol, mint én: egyáltalán létezik olyan, hogy halljuk Isten hangját? Tudhatom, hogy mikor szól Ő hozzám, és mikor csak valami kósza gondolat, amit „hallok”? Mi van, ha az alapján döntök, amiről azt hiszem, Isten mondta nekem, aztán kiderül, hogy mégsem Ő volt?
Ilyen gondolatokkal küszködtem pár éve is, mikor családunk nehéz időkön ment keresztül. Sok forgott kockán, rengeteget beszélgettünk, vitatkoztunk a férjemmel, minden lehetőséget végiggondoltunk, de az nyilvánvaló volt, hogy bármerre lépjünk is, az áldozattal fog járni.
Egyik reggel a tükör előtt álltam - próbálva megfeledkezni a görcsről a gyomrom tájékán, és a könnyekről, amik elő akartak törni -, és bekapcsoltam a hajszárítót, hogy megszárítsam a hajam.
Közben megszólítottam az Urat: „Uram, mi van akkor, ha nem hallom ki a hangodat a zajból, ha nem fogom fel, amit mondani akarsz nekem? Mi van, ha a fejemben örvénylő sok gondolat, és ez az egész káosz elnyomja a hangodat?”
Amint a hajszárítómat egy fokozattal lejjebb kapcsoltam, egy másik hang jutott el hozzám. Távoli, elmosódott hang, de ott volt. Előbb nem figyeltem rá, de hiába zúgott tovább a hajszárító, egyértelműen ki tudtam venni a jól ismert hangot.
Kikapcsoltam a hajszárítót, és meglepődve hallottam meg most már tisztán, barátnőm, Renee Swope hangját. Nem értettem az egészet, átmentem a szobámba, és akkor derült ki, hogy a rádióból hallatszik Renee beszéde. Lysa TerKeursttel, a Proverbs31 Ministries elnökével közös, beszélgetős műsoruk ment, a „Mindennapi élet Lysával és Reneével”.
Évek óta jó barátok vagyunk Reneével. Sok-sok órát töltöttünk már együtt őszinte, mély beszélgetésben. Ahogy hallgattam a hangját, így morfondíroztam: „Mivel annyi időt voltál már együtt Reneével, és jól ismered, ezért meghallod a hangját még akkor is, ha a hajszárító zúgása minden egyebet elnyom”.
Éreztem, hogy új tanítást kaptam Istentől arról, hogyan ismerhetem fel az Ő hangját.
Ahogy Renee hangját is azért hallottam meg, mert jóban vagyunk, és sok időt töltünk őszinte beszélgetésben, a nyitottság és együtt töltött idő teszi lehetővé, hogy Isten hangját is megkülönböztessem a hangzavarban.
Több időt töltök azóta Istennel – imádságban, Igéjét olvasva, dicsőítő énekeket hallgatva és énekelve -, egyre közelebb kerülök Hozzá, és egyre inkább felismerem a hangját.
Talán úgy érzed, Isten egy ideje hallgat. Vagy nem vagy biztos benne, egyáltalán szokott-e szólni hozzád, vagy meg tudod-e különböztetni a hangját. Fontolj meg három dolgot:
Hidd el, amit Jézus mond: „Aki az Istentől van, hallja az Isten beszédeit” Jn 8,47a. Ha elfogadtad Jézust Uradnak és Megváltódnak, akkor Hozzá tartozol, „Istentől való vagy”. Megvan a képességed, hogy megkülönböztesd Isten hangját, ha szól hozzád. A Szentlélek viszi ezt végbe benned.
Számíts rá, hogy szól hozzád: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád” olvassuk az 1Sám 3,9b-ben. Mi lenne, ha mindig számítanánk rá, hogy szól hozzánk? Mit szólnál hozzá, ha ezt az igét mint egy állandó meghívót nyújtanánk Jézus felé? Álljunk szívünkkel-elménkkel készenlétben, mialatt várakozunk, hogy Isten szavát meghalljuk.
Kövesd a Pásztort: „Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem” – mondja Jézus a Jn 10,27-ben. Isten nem csak a hangját akarja hallatni. Azért szól, hogy kövessük, amit mond. Ha meghalljuk hangját, amint megmutatja az út vagy a javulás irányát, szívünk legyen készséges az engedelmességre.
Az a fürdőszobai jelenet meghatározó élmény volt. Nem kaptam konkrét választ arra, mit tegyünk. De kaptam egy gyönyörű ígéretet Istentől, hogy amikor itt lesz az ideje, tudni fogjuk. A világnak semmi zaja nem tudja elfedni az Ő hangját, ha állandóan közel maradunk Hozzá.

Segíts, Istenem, hogy meg tudjam különböztetni a hangodat. Álljak készen rá, hogy szólsz hozzám, és indítsak minden reggelt így: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád”. Ha pedig meghallottam szavadat, tudjak hűségesen engedelmeskedni. Jézus nevében, Ámen.

Leah Dipascal: Can You Hear Me Now?
Encouragement for today, 2015.07.06.
www.proverbs31.org


Talán mégsem volt minden rendben nálam
Glynnis Whitwer

„Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk.” 1Jn 3,1a

Az emelvényen álltunk az iskola dísztermében. A mellettem lévő lány nyakát nyújtogatva keresett valakit szemben a nézőtéren. Tudtam, hogy az apját keresi. A szülei elváltak, és az apja már sokszor cserben hagyta. Most azt ígérte, itt lesz. De ahogy a karmester az utolsó hangot is elintette, és az apja még sehol sem volt, társam arcára kiült a bánat.
Az én apám sem volt a közönség soraiban, de én nem is számítottam rá. Anyukám ott volt. És apa? Hát… valószínűleg otthon, egy könyvvel a kezében. De biztos voltam benne, hogy társam szomorúságához képest az én csalódásom semmi.
Sok-sok éven át, ahogy felnőttem, az életemet mindig másokéval vetettem össze, és többnyire levontam a tanulságot, hogy igazán nincs okom panaszra. Nálam minden rendben van. Másoknak annyival rosszabb a helyzetük!
Igaz, hogy édesapám sosem jött el a kóruselőadásainkra, nem látott énekelni (harmadik elemitől érettségiig), de édesanyám egy alkalmat sem hagyott ki.
Apa ugyan nem volt része a mindennapi életemnek, de anyukámhoz elsőként fordulhattam minden problémámmal.
És bár édesapám sosem mondta, hogy szeret, úgy éreztem, nincs is szükségem ezekre a szavaira. Édesanyám szeretetéből bőven futotta mindenre.
Voltak társaim, akiknek az életéből teljesen hiányzott az apa, vagy ha volt nekik, az brutálisan bánt velük. Nyíltan megvetette őket. Szüleik elváltak. Kaotikus állapotok között éltek. Nálunk másképp volt. Rajtam csak csendben keresztülnézett. Nekem ez természetes volt. És hittem, hogy édesapám szeret a maga módján. Nem volt bennem semmi keserűség. Neki az édesapja meghalt egy balesetben még az ő születése előtt. Gyermeki fejjel is tudtam, hogy nem volt apaképe. Nálam minden rendben volt.
Idővel azonban kialakult bennem valami függetlenségtudat. Egy kemény kéreg kezdett körülvenni, ami megakadályozta, hogy segítségre szoruljak. Alapbeállítottságommá vált, hogy a hajamnál fogva is ki tudom húzni magam mindenből, és ez befolyásolta másokról vagy saját gyengeségeimről alkotott véleményemet.
Sosem kötöttem ezt a mentalitást apám passzivitásához. Őszintén hittem, hogy minden rendben van. Mindaddig, míg valaki rá nem kérdezett, hogyan befolyásolja földi apámmal való kapcsolatom a Mennyei Atyával való kapcsolatomat. Csak akkor kezdtem belegondolni mindabba, amiben nem volt részem. Gyöngéd pillanatokban, „bezzeg az én apukám” büszkeségben, félelmeim megosztásában, segítségkérésben. Apás napokban, tanácsokban a fiúkról.
Az őszinte szembenézés olyan fájdalommal járt, amire nem számítottam. És megint rám tört a szokásos bűntudat – mit panaszkodom én, hisz másoknak sokkal nehezebb. Nem akartam szégyenbe hozni apámat. De kinyitottam egy ajtót, amit Isten nyitva akart látni. Ezért kitartottam az őszinteségben.
Kislány szívem úgy próbált egészséges maradni, hogy kifejlesztett egy belső erőt magában. Csakhogy az az „erő” felépített egy falat – híd helyett – Isten szíve felé.
Függetlenségem megakadályozta a mély lelki kapcsolatot Istennel. Szerettem Őt, de igazából nem tudtam bízni Benne, nem tudtam rábízni a problémáimat. Távoli Apa volt, inkább trónon ülő király, mint Édesapa, aki fogja a kezemet.
Azzal, hogy megnyitottam az ajtaját, és erőltettem, hogy tudomásul vegyem, mégsincs minden rendben nálam, a szívem keménysége kezdett felengedni. Segítségre volt szükségem, amit saját független magamtól nem kaphattam meg. Megvallottam a fájdalmamat, amit eddig eltakartam azzal a tudattal, hogy elég vagyok önmagamnak.
És Isten suttogott hozzám. Feltárta előttem, hogy…
… én minden kóruselőadáson ott voltam.
… mindig fordulhatsz hozzám segítségért. Még be sem fejezed a kérésedet, én már intézkedem.
… sok ezer évvel ezelőtt már tudtam, hogy szeretlek.
Mai alapigénk megfogalmazza, hogy Isten gyermekeiként szeret minket. Felnőtt koromra meg kellett tanulnom, milyen az, hogy van egy Édesapám, akinek a szeretete irántam tökéletes.
Isten állandóan megmutatja hűségét, és én rájöttem, hogy a meg nem történt dolgok fölött érzett fájdalom éppolyan valóságos, mint a megtörténtek fölötti.
A gyógyulás – amiről nem tudtam, hogy szükségem van rá – jobb emberré tett. De a folyamat még mindig tart. Még mindig nehezen ismerek el bármilyen gyengeséget. Ha mégis megteszem, újra meg újra megtapasztalom Isten szeretetének valódiságát. A szívem egyre irgalmasabbá, hálásabbá és jóságosabbá válik – mások és magam felé is.
Ha elhessegetted a fájdalmadat, mert úgy láttad másoké sokkal élesebb, most arra hívlak, vesd alá magad a gyógyításnak. Isten be akarja tölteni a hiányzó részeket, és tökéletes Édesapád akar lenni.

Mennyei Atyám, köszönöm, hogy tökéletes a szereteted, hogy megláttad gyöngéd gyógyításodra váró szívemet. És köszönöm, hogy tökéletes Édesapám vagy mindörökké. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: I Guess I Wasn’t „Fine”
Encouragement for today, 2015.06.22.
www.proverbs31.org


Döntened kell
Renee Swope

Lerombolunk „minden okoskodást és minden magaslatot, amely az Isten ismeretével szemben emelkedik, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.” 2Kor 10,5

Egyik reggel iskolába indulás előtt nyolcéves kisfiam odajött hozzám, és így szólt: „Anya, ma nem akarok aggódó lenni. Nem akarok félni attól, hogy nem leszel itthon, mikor hazajövök az iskolából. Nem akarok félni attól, hogy a tanító néninek nem fog tetszeni, amit itthon csináltam környezetből. És nem akarok aggódni apáért, hogy nehogy autóbalesete legyen. Olyan akarok lenni, mint a többi gyerek, akik sosem félnek semmitől!”
Összeszorult a gyomrom, ahogy hallgattam, hogyan sorolja a félelmeit. Engem is gyerekkoromtól végigkísértek az aggódó gondolatok, tudtam, miről beszél.
De én azt hittem, az én aggodalmaim abból fakadtak, amiket átéltem szüleim válása kapcsán. Az én aggodalmaimnak szilárd alapjuk volt. Apám elhagyott minket mielőtt megszülettem. Két éves lettem, mire a válás véglegessé vált.
Mióta az eszemet tudom, mindig féltem attól, hogy édesanyám is el fog hagyni. Az elutasítástól, az elhagyástól való félelem minden kapcsolatomat végigkísérte, legyen az barátság, szerelem, sőt még a házasságomat is.
Menet közben elfogadtam az aggódást egyfajta fogyatékosságnak, és tudomásul vettem, hogy hozzátartozik az életemhez. Hagytam, hogy gondolkozási mintává váljék.
És most itt állok a kisfiammal, aki közli velem, hogy szeretne egy napig nem aggódni! Igenis segíteni fogok neki! Szerettem volna kitépni a félelemszálakat a gondolatai közül, és megmutatni neki, mit kezdjen velük.
Nem tudtam elvenni a gyermekem félelmeit, de segíthettem, hogy bátran szembeszálljon velük, és győzedelmeskedjen rajtuk. - El kell döntened, mit kezdesz az aggodalmaiddal – mondtam neki, és megosztottam vele három igazságot, amik segíthetnek.
1. A többi gyerek is aggódik és fél, csak nem beszél róla.
2. Az aggódás és a félelem természetes dolgok, különben Isten nem mondta volna legalább százszor a Bibliában, hogy ne aggodalmaskodjunk, ne féljünk.
3. De nemcsak azt mondta, hogy ne aggódjunk és ne féljünk, hanem azt is megmondta, mit tegyünk helyette!
Felolvastam neki hangosan mai alapigénket a 2Kor 10,5-öt: lerombolunk „minden okoskodást és minden magaslatot, amely az Isten ismeretével szemben emelkedik, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.” Zavart tekintete elárulta, hogy fogalma sincs, mit kéne tennie, ezért elmondtam közérthetőbben is:
- Figyelj, Andrew, amikor megjelenik egy aggódó gondolat a fejedben, kapd el, mint egy baseball labdát. – Kezemet úgy formáztam, mintha benne lenne a labda, és megkértem, nézzen rá. – Olyasmi ez, amit Jézus mondana nekem?
Ha nem, akkor dobd a pályán kívülre!
Például, azt mondja az aggódás: - Anyukád nem lesz otthon, amikor hazaérkezel. - Jézus mondana ilyet? – kérdeztem.
- Nem, – válaszolta.
- Akkor dobd el messzire! – mutattam neki egy széles mozdulattal.
- Azt mondja az aggódás: - A tanító néninek nem fog tetszeni, amit csináltál környezetórára! Mondana ilyet Jézus?
- Nem.
- Dobd hát el azt is!
Végigsoroltuk a többi aggodalmaskodó gondolatot, és segítettem neki dönteni, mit tegyen velük.
Azután imádkoztunk, és kértük Istent, hogy minden aggódó gondolat helyére helyezzen biztonságos, békés gondolatot, megköszöntem Neki, hogy mindig vigyázott Andrew-ra, ezzel emlékeztettem kisfiamat, milyen jól végzi a dolgát Isten.
Az együtt mondott Ámen után felnéztem, és jó volt látni a ragyogó mosolyt Andrew arcán. – Köszönöm, anya! - mondta lelkesen, mint akinek minden félelme elszállt.
Ma már 17 és 20 évesek a fiaim Sokszor előfordult, hogy szerettem volna elvenni tőlük a félelmeiket. Kísértést éreztem, hogy megoldjam helyettük a problémáikat, kihúzzam őket a kényes szituációkból. De megtanultam, hogy ezzel nem segítem a hitük növekedését, sem azt, hogy megtanulják, hogyan küzdjenek meg a nehézségekkel.
Amit tehetünk, amire a gyermekünknek szüksége van, az a jelenlétünk: beszéljük át a küzdelmeiket, hallgassuk meg a történeteiket, imádkozzunk értük a félelmeikről, és mondjuk el nekik, hogy Isten minket hogyan segített a nehézségeinkben.

Uram, segíts, hogy csendben maradjak, hagyjam, hogy te legyél Isten a gyermekem életében. Segíts a Te igazságodban járni, legyőzni saját aggódásomat, hogy megoszthassam velük útmutatásodat, megmutathassam, hogyan hagyatkozzanak Rád, amikor segítségért jönnek hozzám. Jézus nevében, Ámen.

Renee Swope: You Get to Decide
Encouragement for today, 2015.06.30.
www.proverbs31.org

Lélekerősítő levelek 187

Akár koszos edények között is
Sharon Glasgow

„Legyetek egymás iránt vendégszeretők, zúgolódás nélkül. Aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott, legyetek egymásnak szolgálatára, hogy Isten sokféle kegyelmének jó letéteményesei legyetek.… Ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi, hogy mindenkor az Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.” 1Pt 4,9-10.11b

Stella és a férje több mint 60 éve szolgálnak misszionáriusként, rengeteg embert vezettek el Krisztushoz. Amikor meglátogattam Stellát, már túl volt a nyolcvanon, de még mindig szolgált. Az a megtiszteltetés ért, hogy egy barátnőmmel, Shelivel együtt egy hétig segíthettünk neki szolgálatában.
30 órás út után, késő este érkeztünk meg Stella lakhelyére, Takamatsuba, Japánban. Kedvesen bevezetett a konyhába, meleg vacsorával kínált, majd imádkozott értünk, mielőtt lefeküdtünk.
Másnap még alig kelt fel a nap, már ott ültünk a konyhában egy kiadós reggeli mellett.
Stella konyhája zsúfolásig tele volt régi és újabb edényekkel, eszközökkel, a bőséges reggelink előkészítéséhez használt edények tornyosultak a mosogatóban – a hangulat mégis barátságos, otthonos volt. Meghatódtam, mialatt Stella és a férje felolvastak a Szentírásból, és bátorságot öntöttek belénk. Krisztus szeretete szétáradt, és elborított engem.
A reggeli után Stella azonnal újra főzni kezdett. Ezennel száz nővendég számára. Kibérelt egy előadótermet, és meghívta az ismerőseit, egy Amerikából érkezett előadóval és ebéddel csábítva őket. Főztünk, majd megterítettük az asztalokat, a vendégek megérkeztek, és Stella az előadói emelvényhez invitált. Az egész rendezvénnyel az volt a célja, hogy a jelenlévők kedvet kapjanak, és vasárnap eljöjjenek az istentiszteletre. Sokan így is tettek!
Ebéd után hazafelé a kocsiban Stella közölte, hogy egy csomó vendéget hívott a jelenlévők közül vacsorára. Fogalmam sem volt, hogy fogunk a délelőtti előkészületek után otthon hagyott romhalmazon úrrá lenni, és még vacsorát is főzni egy csomó embernek! Képtelenség! De Stellán semmi feszültséget nem láttam. Mintha nem érdekelné. Tele volt energiával mindattól, amit az Úr tett az ebéddel egybekötött rendezvényen.
Hányszor előfordult, hogy jobban izgatott, hogy néz ki a konyhám, mint az, hogy hogyan szolgálhatom a vendégeimet. Idegesített, ha kicsi volt a hely, vagy ha nagy volt a rendetlenség. Mélyen hatott rám, ahogy ez az asszony mintha észre sem vette volna a mosatlan edényeket. Nem hagyta, hogy a fel nem törölt konyhapadló megakadályozza a szolgálatban. Gyönyörűen megterítette az asztalt, és kedvesen fogadta a vendégeit. Férjével együtt hangosan imádkoztak, olvastak a Szentírásból. A szívek meglágyultak.
Eltelt pár év Japánbeli látogatásom óta, de Stella mindig eszembe jut, mikor vendégfogadásra készülök. Élete során több ezer embert látott vendégül az asztalánál, és sokan jutottak el Jézushoz általa. Szolgálata nem függött a patyolattisztaságtól a konyhában. Valójában mindig nagy rendetlenség volt nála. Ám valahányszor Isten megnyitotta a lehetőség egy kapuját, Stella kész volt belépni rajta.
Szeretnék úgy szolgálni, ahogy ő. Szolgálata tükrözi azt, amiről Pál apostol ír mai alapigénkben: „az Istentől kapott erővel végzi”. Szeretném, ha jobban tudnék vágyni arra, hogy Jézushoz közelebb vigyem az embereket, mint arra, hogy tisztaság és rend legyen a konyhámban.
Istent inkább foglalkoztatja, hogy mi zajlik az emberekben, akik a házunkban járnak, mint a ház állapota. Misszionárius barátnőm megtanított rá, hogy mosatlan edények halmai fölött is meg lehet osztani másokkal Isten szeretetét, vendégszerető házigazdaként így is szemléltethetjük Isten személyiségét.

Uram, mutasd meg, hogyan használhatom mások szolgálatára a forrásokat, melyekkel rendelkezem, melyeket kaptam Tőled. Segíts, hogy az emberekkel törődjem inkább, mint a tárgyi környezetemmel, például a mosogatnivalóval. Jézus nevében, Ámen.

Sharon Glasgow: Even in the Midst of Dirty Dishes
Encouragement for today, 2015.06.29.
www.proverbs31.org


A gyengeség ereje
Michele Cushatt

„Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” 2Kor 12,10

Rögtön tudtam, hogy ez életem nagy lehetősége.
Évek óta álmodoztam arról, hogy író leszek. Egy csomó kis majom (akarom mondani gyermek) gondozása közben időről időre lehuppanok a laptomom mellé, és dőlnek belőlem a szavak. Ám az álom és a valóság közötti szakadék áthidalhatatlannak tűnt.
Mindaddig, míg egy nap érkezett egy email. „Szeretnénk meghívni, hogy előadást tartson egy konferencián…” Meghívás előadónak. Egy országos konferenciára.
Felcsillant a remény. Nem akartam hinni a szememnek, csak bámultam a képernyőt. Itt az áttörés! Csak el ne puskázzam.
De aztán megtörtént, amire senki sem gondolt volna. Alig három hónappal a konferencia előtt egyetlen telefonhívás az orvostól összedöntötte a világot. Rákos vagyok. A nyelvemen.
Ennek nincs semmi értelme. Harminckilenc éves, egészséges édesanya vagyok. Helyesen étkezem, eleget mozgok. Még fogselymet is használok. Ez külön jó pont.
De a rák nem tiszteli az embert, ezt hamarosan megtanulhattam. Betör az életünkbe, mint egy kormányozhatatlan autó, tétovázás nélkül rombol le embert, családot, álmokat.
A hónapokig tartó felfordulást, ami a telefonhívást követte, nehéz leírni. Csak aki átélt hasonlót, az érti meg, hogyan tud egy pillanat alatt megváltozni minden. Végtelen számú orvosi vizsgálat, rengeteg teszt és átvilágítás. Sebészeti beavatkozás, ami a nyelvem egy részétől megszabadít. A lábadozás hosszú, fájdalmas hetei.
De a testi trauma csak töredéke volt a rémálomnak. A legnehezebb a megválaszolhatatlan kérdések özöne volt:
Miért adtad ezt, Istenem? Mi a Te szereped ebben az egészben? Hol vagy? Fogok még valaha is rendesen beszélni?
Életben maradok?
Mire eljött a konferencia napja, már csak árnyéka voltam önmagamnak. A rák minden energiát kiszívott belőlem. A félelem az ismeretlentől megrendítette önbizalmamat. Vissza akartam mondani. Hogy tudnék én most békességről és hitről beszélni? Semmit nem tudok nyújtani. Semmit összetört, megkopott önmagamon kívül.
Állni akartam adott szavamat, ezért elutaztam a konferencia helyszínére. De alig értem oda, belém hasított a fájdalom.
Istenem segíts!
Kivettem egy fájdalomcsillapítót a táskámból, és elindultam a szökőkút felé. Ekkor valaki a nevemen szólított.
- Michele, várj – suttogta egy női hang. Erika volt, a szervezők egyike. Mielőtt reagálni tudtam volna, hátulról megfogott. Így, ahogy mondom. Erika kezét éreztem a hátsómon.
- Mit akarsz? – kérdeztem, és szinte felpofoztam. Alig ismertük egymást.
- Várj egy percet – mondta újra, és nem vette le a kezét. – Lecsúszott a szoknyád.
Micsoda?!
- Lecsúszott a szoknyád, visszahúztam.
A hosszú, csokoládébarna szoknya, amit alig egy órája vasaltam ki és húztam magamra gondosan, a combom közepéig lecsúszott. Több heti fogyás szerencsétlen következménye. A teremben, ahol a konferencia résztvevőire, előadóira hatni szerettem volna, nagyon kicsire zsugorodtam.
Ez nem ér.
És mégis, valami ekkor kimozdult a holtpontról. Amit megalázónak véltem, a megváltásomnak bizonyult. Egész életemben a kimerülésig küzdöttem azért, hogy megfeleljek, hogy azt a szépen összerakott, fényezett énemet mutassam, amit Isten és a világ elvár tőlem. Aztán jött a rák. A félelem. A megrendült hit. És egy lecsúszott szoknya.
Ezen a ponton lépett közbe Isten csodálatos gyógyító ereje. Nincs abban semmi rossz, hogy a legjobbat akarom nyújtani. A kiválóságnak is megvan a maga helye. De próbálkozásaim során nem vettem észre egy gyönyörű igazságot: a gyengeség erejét.
Ahogy mai alapigénk, a 2Kor 12,10 rámutat, amikor gyengék vagyunk, akkor vagyunk erősek. Igen, küzdöttem azért, hogy elég jó, elég erős, elég csinos, elég megbízható legyek. De közben elfelejtettem Jézus felszabadító ajánlatát: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28).
Megnyugvást. Pihenést.
Erre van szüksége a rákkal küszködő, önmagát kudarcként megélő édesanyának. Egy irgalmas Istenre, aki elég erős, hogy levegye róla, és átvegye magára a terhet, ami ránehezedik.
Kiderült, hogy a konferencia résztvevőinek is erre volt szükségük.
Kedveseim, a szolgálat – a maga legtisztább formájában – nem azt jelenti, hogy tökéletességet sugárzunk mások felé. Nem ragyogó prezentációnkkal, tökéletes családunkkal, külső-belső összeszedettségünkkel hatunk leginkább.
Hanem azzal, ha merjük felfedni rejtett tökéletlenségeinket, és ezzel alkalmat adunk másoknak, hogy hasonlóképpen tegyenek. Társsá válunk a küzdelemben, a hitért való harcban, fogjuk egymás kezét, és szemernyi ítélkezés nélkül nyújtjuk jelenlétünk és könyörületünk óceánját.
Hogyan? Úgy, hogy van egy Istenünk, aki azt mondja, hogy elég az, amilyenek vagyunk. Úgy, ahogy vagyunk. Még ha a szoknyánk lecsúszik, akkor is.

Istenem, gyógyíts ki az állandó bizonyítani akarásból. Segíts elhinnem, és megpihennem a gondolatban, hogy elég vagyok, mert a Tied vagyok. Jézus nevében, Ámen.

Michele Cushatt: The Strength of Weakness
Encouragement for today, 2015.06.24.
www.proverbs31.org


Kérlek, szólj közbe
Lysa Terkeurst

„Az Úr parancsai egyenesek, földerítik a szívet, útmutatása érthető, megvilágítja a szemet.” Zsolt 19,9

Nem tudom, nem azért szalasztjuk-e el a legjobb alkalmakat a bizonyságtevésre mi, keresztények, mert mindig rohanunk valahová.
Nemrég történt. Minden gondolatomat lefoglalták előttem álló tennivalóim.
Mialatt a stoplámpánál álltam, felhívott egy ismerősöm, és panaszkodni kezdett, hogy a fia reggel otthon felejtette az uzsonnáját és az iskolai egyenruhához tartozó övet. Ismerősöm hiába próbálta hívni a férjét, aki iskolába vitte a gyereket. Ő maga egy újszülöttel volt otthon, nyűgösen az álmatlan éjszaka után. Ez az egész tehetetlenség nagyon nyomasztóan hatott rá.
Biztos kap a gyerek ennivalót a barátaitól, akik meg fogják osztani vele a maguk uzsonnáját, de az öv, az nehezebb dió. Amikor észreveszik, hogy nincs öv a gyereken, fel fogják őt hívni, hogy vigye be. Kocsival 20 perc az út az iskoláig.
Ahogy ültem a lámpánál, és hallgattam panaszkodását, jobbra fordítottam a fejem, mert tudtam, ott van egy áruház. Ahol öv is kapható meg ennivaló is.
Döntenem kellett: van módom segíteni? Igen, tudnék segíteni, ha az előttem álló tennivalókat kicsit átcsoportosítanám. Akarok segíteni? Az ismerős nem kért tőlem segítséget, örült, hogy valakinek elmondhatja a bajait, viszont tudtam, mekkora kő esne le a szívéről, ha segítenék.
Ma nem fogom hagyni, hogy betervezett dolgaim fontosabbak legyenek, mint a fölülről érkező jelzés, mely megzavarja elképzelt programomat. Így hát segítettem.
Nem tudhatom biztosan, de szerintem az ismerősöm Jézustól kért segítséget. Nehéz fél éjszakát fenn lenni egy ébren lévő kisbaba miatt. Nehéz rátalálni egy új ritmusra, mikor valamiért az élet addigi rendje megváltozik a családban. Nehéz segítséget kérni, mikor tudod, hogy mindenki rohan a maga dolga után, és utálod megzavarni őket.
Elismerem, feladatorientált ember vagyok, nem vágyom arra, hogy megzavarják eltervezett programomat.
De ott, a jelzőlámpánál felismertem a szünettartás erejét. Csak addig tartani szünetet, hogy Jézusnak legyen ideje megkocogtatni a szívemet, és megkérdezni: „Meg tudod tenni? Meg akarod tenni? Ne úgy fogadd, mint egy kellemetlen, zavaró tényezőt, hanem mintha a mai napon ez lenne a legfontosabb feladatod.”
A Biblia azt tanítja, hogy az egyik legfontosabb parancs a szeretet parancsa. Amikor szeretünk másokat, Jézus üzenetét keltjük életre. És mit mond a 19. zsoltár 9. verse? „Az Úr parancsai egyenesek, földerítik a szívet, útmutatása érthető, megvilágítja a szemet.”
Ó, hányszor elszalasztottam a szünettartás örömét, amikor Jézusért élhettem, szerethettem, világíthattam volna! Attól félek, jóval többször megtörtént, mint amit szívesen elismerek.
De nem akarok beleragadni a sajnálkozásba, hogy mennyit mulasztottam. Inkább úgy tekintek erre a felismerésre, mint egy ébresztő jeladásra. Szellősebbé fogom tenni a programomat, hogy Istennek lehetősége legyen teletűzdelni szeretetalkalmakkal.

Uram, kérlek, segíts, hogy ma is megálljak, és tudatosítsam magamban újra, hogy a bizonyságtétel legtökéletesebb formája, ha egyszerűen készen állok mások szeretésére. Mutasd meg, hol van alkalmam szeretni. Tégy bátorrá, hogy el tudjak térni gondosan megtervezett programomtól. Használj fel, hogy válaszod lehessek ma is valaki imájára. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Please Interrupt Me
Encouragement for Today, 2015. június 11.
www.proverbs31.org


Csak ne hagyd abba
Suzie Eller

„…mert harci fegyvereink nem földiek, hanem isteni eredetűek, amelyek várakat is lerombolnak.” 2Kor 10,4

Szombat reggelenként gyakran előfordult, hogy Ryan fiam felhívott, és így indított: - Szia, Anyu, épp most futottam 13 mérföldet! Te mit csinálsz?
- Hát… Épp befejeztem a reggelit. Mindjárt megmosom a fogamat. Ja, és meg is fésülködtem.
De hogy tizenhárom mérföldet futottam volna? Na ne...
Aztán a férjem is elkezdett futni. Eleinte az izzadságtól csuromvizesen esett be az ajtón, és kapkodva szedte a levegőt. Egy idő után már ő is mérföldekben számolta a távot. Aztán eljutott az 5K-ig, sőt a félmaratonig. Egyik reggel én is futócipőt húztam, és megfelelő öltözékben kiléptem az ajtón.
Ha ők képesek rá, én is.
Nekilendültem. Eleinte élvezettel hallgattam a lábam dobbanását a járdán, de a mellkasom hamar összeszorult. A lábamra mintha mázsás súly nehezedne. Próbáltam célokat tűzni magam elé.
Na még addig a postaládáig.
Csak még a jelzőlámpáig.
Aztán lerogytam a járdaszegélyre, és kapkodva szedtem a levegőt. Egy mérföld se volt mögöttem.
Kényelmesen hazasétáltam, és szegre akasztottam a futócipőt. Ezt a futásdolgot nem nekem találták ki. Az biztos.
Később aztán megtudtam, hogy mindig az első mérföld a legnehezebb, még gyakorlott futóknak is. Rá kell találnod a ritmusra. Gyalogláshoz szokott tüdőd, szíved, lábad hozzá kell szokjon az új feladathoz.
Túl hamar feladtam. Túl szigorú voltam magamhoz.
Mai alapigénkben Pál apostol új helyzettel szembesül. Levelei nagy hatással voltak a gyülekezetre, de mikor személyesen is megérkezett, nem hatott olyan erővel az emberekre. Egyesek azt mondták, túl félénk (2Kor 10,1), mások szerint a beszéde gyatra (2Kor 10,10).
Pál megtehette volna, hogy abbahagyja az egészet.
De nem tette. Nem az számított, hogy jó szónok-e, vagy milyen erős hatást gyakorol a személye az emberekre. Ő hatalmat kapott Jézus nevében arra, hogy legyőzze az akadályokat. Nem kell mást tennie, csak fusson tovább. Jézus hatalma által meg lesz az eredmény.
Évekkel ezelőtt kezdődött az érzelmi életem gyógyulása. Teljes romhalmaz volt a bensőmben. Az a bizonyos „első mérföld” ebben a folyamatban is nagyon nehéz volt. Szakítanom kellett régi beidegződésekkel. Túl kellett tennem magam bizonyos érzéseken. Meg kellett tudnom, ki vagyok, miután lehámoztam magamról a múlt hatásait. Voltak időszakok, mikor elgyengültem, nem tudtam előre haladni. Ha a sikert a teljesítményemmel mérem, már rég feladtam volna.
Örülök, hogy nem tettem, mert Isten minden újabb lépésnél segített lerombolni a lelkemben azt, ami visszatartott.
Nem volt kötelező sebesség. Ha megálltam levegőt venni, egy időre szünetet tarthattam. Ha elbizonytalanodtam, Ő megmutatta a következő lépést. Egyetlen feltétel volt: ne hagyjam abba. Isteni ereje minden lépésnél dolgozott bennem.
Talán te is elindultál a gyógyulás útján, és nehéznek találod. Vagy egyszer megpróbáltad - nem sikerült, abbahagytad.
Húzd vissza a futócipőt, testvérem. Mennyei Atyánk téged is fel akar szabadítani, és megígéri, hogy végigfutja veled a pályát.
Nemrég újra futni kezdtem. Nem hiszem, hogy valaha is futok 13 mérföldet reggeli előtt, de örülök annak, hogy a cipő a lábamon van, hogy folytatom az előrehaladást az úton, aminek a végét nem ismerem.

Mennyei Atyám! Felhúzom a futócipőt. Örülni fogok minden megtett lépésnek, és futni fogok a célig, kitárt karral dicsőítve Téged. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: Just Keep Moving
Encouragement for today, 2015.06.03.
www.proverbs31.org


Ami mindnyájunkban közös
Tracie Miles

„Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket.” Róm 8,28

Összeszorult a szívem, mialatt a levelét olvastam. Annyi szenvedés érte az élete során! Nem érdemelte meg, nem okozta egyiket sem.
Aztán elolvastam a következő levelet. Írójának sorsa egészen más volt, de a fájdalom, amit át kellett élnie, többnek tűnt, mint amennyi egy embernek kijár, vagy amennyit el lehet viselni. Aztán jött a következő, meg a következő.
Számtalan email érkezett a postafiókomba, mindegyik csordulásig telve érzelmekkel, sérülékeny őszinteséggel. Minden leírt élet más volt, más szintje a fájdalomnak, szégyennek vagy megbánásnak.
Volt, akit testileg bántalmaztak. A másikat megcsalták. Volt, aki a függőséggel harcol, a másik elvált. Egyiket szexuálisan bántalmazták, a másik állandó félelemben, szorongásban él. Egyik az abortusz mellett döntött, a másik a férjét csalta meg. Volt, aki súlyos fogyatékossággal él.
Hosszú volt a lista, de mindegyik nőnek volt a múltjában valami, ami miatt jelentéktelennek, értéktelennek, Isten szeretetére méltatlannak érezte magát. Mégis, különböző tapasztalataik ellenére, volt valami megrázóan szép, közös dolog az életükben, ami világosan kitűnt a levelekből, és amit mindnyájan megfogalmaztak.
Mindegyikük engedte, hogy Isten felhasználja szenvedésüket, és ennek eredményeként életük élő tanúbizonysága legyen Isten teremtő erejének. Mind átélték, hogy ezzel az erővel a nehézségből létrejön valami, ami Isten dicsőségét szolgálja.
„Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek. Hiszen a Lélek törvénye, ami a Krisztus Jézusban való élet folyománya, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől” – olvassuk a Római levél 1-2. versében. Azt jelenti ez, hogy mindegy, mi volt az életünkben, mit tettünk vagy nem tettünk meg, Isten feltétel nélkül szeret és értékel minket.
Később, ugyanabban a fejezetben, mai alapigénkben arról olvasunk, hogy Isten nemcsak szeret, de életünkhöz terve, célja van – nem múltunk ellenére, hanem azzal együtt, vagy épp amiatt.
Az üldöztetés sok formájában tapasztalta meg Pál a fájdalmat és szenvedést: bebörtönözték, megverték, elűzték. Saját élettapasztalata tette bölccsé, ő maga példázza, hogyan tud Isten átalakító ereje egy roncshalmazból értékes üzenetet kovácsolni.
Biztatta a hívőket, higgyenek Isten ígéretében, hogy bármit jóra tud fordítani azok életében, akik szeretik Őt, akiket kiválasztott, és ez nemcsak Isten dicsőségét, hanem a mi javunkat is szolgálja.
Bármily nehéz sors áll is mögöttünk, azáltal, hogy Isten gyermekei vagyunk Jézus Krisztusban, a Megváltónkban, van bennünk valami közös: Isten javunkra fordítja azt, amit az ördög a kárunkra szánt. Ha hagyjuk, hogy Isten felhasználja szenvedéseinket saját dicsőségére és a többiek szolgálatára, megtapasztalhatjuk a lelki megújulást, gyógyulást és átalakulást úgy, ahogy még soha.
Korábbi életünktől, a különbségektől függetlenül egy érték közös lehet bennünk: mind dönthetünk úgy, hogy Jézus hatalmát fogjuk példázni, mely képes teljesen átalakítani egy életet. Valóban minden javára válhat azoknak, akiket Ő elhívott.

Uram, sokáig úgy éreztem, hogy múltam miatt nem lehet engem szeretni, nem lehet nekem megbocsátani, és hogy Te sem veszel már rólam tudomást. Segíts, hogy el tudjam fogadni, és hinni tudjak a Róm 8,28 ígéretében, hogy szeretsz, és terved van az életemmel. Segíts felfedeznem azt a csodálatos célt, amit csak nekem szántál. Jézus nevében, Ámen.

Tracie Miles: The One Thing We can All Have in Common
Encouragement for today, 2014.05.15.
www.proverbs31.org


Amikor félek, hol van Isten?
Susie Davis

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!
Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni.
Mégis te vagy a Szent, aki a trónon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei.” Zsolt 22,2-4

Hason feküdtem, kétségbeesve ütöttem öklömmel a padlót.
Oly mély volt a fájdalmam, eszembe se jutott, hogy felébreszthetem 4 éves 9 hónapos ikreimet, akik a szomszédos szobában szunyókáltak. Ki akartam szakítani magam ebből a helyzetből, visszatérni a ruhahajtogatáshoz, a szétszórt játékok összeszedegetéséhez. De nem ment. Ott maradtam a földön borzalmas emlékek tengerében fuldokolva.
Fölvillant egy kép: egy fiú, kezében fegyver, tanárunk vérbe fagyva haldoklik az osztályterem padlóján. A tíz évvel ezelőtt történt szörnyűség mentális képei behatoltak fiatal feleség- és anya-énem valóságába, és újra meg újra kiváltották a poszttraumás stressz fojtogatását.
Bár szerettem Istent, bizalmamat Benne már jóval azelőtt elvesztettem. Inkább elviseltem a félelmet, mint hogy bízzak egy olyan Istenben, aki megengedi, hogy ilyesmik történjenek. De hiába töltöttem hosszú éveket azzal, hogy legyűrjem magamban a félelmet. A szörnyű jelenet, aminek gyermekként tanúja voltam, rettegést váltott ki bennem, és ez mindegyre felszínre tört. Együtt járt vele a kimerülés, mert mindent megtettem, hogy világomat és gyermekeim világát biztonságos hellyé tegyem.
A véget nem érő órák, mialatt igyekeztem szervezni, irányítani, védelmezni kis családom életét, megtörték testemet, lelkemet. Sérült személyiség voltam, a szétesés szélén.
Akkor ott, kiborulásom közepén, mint leheletnyi ihlet, beugrott egy ige. „Mégis te vagy a Szent…”
Nekünk, akik állandóan küzdünk a félelemmel, nincs is talán fontosabb szó a Bibliában, mint az, hogy: mégis.
A mégis azt jelent, hogy még nincs vége a történetnek.
A mégis azt jelenti, hogy mindjárt lapoznak egyet.
A mégis azt jelenti, hogy Isten másként látja.
Alapigénkben azt olvassuk, hogy Dávid úgy érezte, Isten távol van és érzéketlen, nem is figyel rá. Dávid pedig, akárcsak te vagy én, erős félelemmel küzdött. De ő mindennek ellenére egy erőteljes mégissel tudja folytatni. Egy nagy MÉGIS-sel: „Mégis te vagy a Szent…”
Egy dologban biztosak lehetünk: Isten sosem használja a félelem taktikáját, hogy szentté tegyen minket. Ő nem alacsonyodik le ilyen eszközökhöz. Ha viszont ez igaz, akkor nincs okunk pánikra. Ne aggódjunk attól, hogy a dolgok kifutottak Isten kezéből. Ne szorongjunk az ismeretlentől. Maradjon csak a nyugodt, bizalmas vallomás, hogy Isten most is szent.
És ebben a szentségben igazgatja az egész teremtett világot, benne téged, engem és szeretteinket.
Isten nem csak a nyugodt, békés dolgok Istene. Nem csak akkor Isten, mikor boldogságban, biztonságban élünk és vagyunk. Ő Isten a káoszban is. Isten a bíróságon, a sürgősségi osztályon, a váróteremben, a beszélőben.
Ő mindig szent. Most is.
Jöhet baj, de Isten mégis szent. Az Ő uralma leveszi rólunk a nyomást, hogy nekünk kell irányítanunk néha ijesztő körülményeinket, és kapaszkodnunk olyan dolgokba, amiktől jobb létet várunk. Isten jelentkezni fog, mikor itt az ideje, élhetünk hát félelem nélkül.
Bárcsak tudnánk akkor is, amikor túl nagy a nyomás, amikor a padlóra zuhanunk, vagy úgy érezzük, kihullott kezünkből a gyeplő, hogy Isten szent: nem téved, nem követ el hibát, mialatt a teremtett világot irányítja.

Istenem, túl sok mindentől félek. Túl nagy rajtam a nyomás, és ettől úgy érzem, nem tartod kézben a dolgokat. Te tudod legjobban, hányszor próbálom én magam megmenteni kis világomat. Sokszor túlszervezem gyermekeim és szeretteim életét, mert attól félek, nem vigyázol Rájuk. De bármilyen sötétnek tűnik a környezet, bármilyen rémisztőknek a gondjaim, Te szent vagy. Köszönöm Neked, hogy szent vagy, és ezért minden pillanatban gondot viselsz ránk, igazgatod dolgainkat. Szeretnék megpihenni ebben a biztos tudatban. Jézus nevében, Ámen.

Susie Davis: Where’s God When I’m Afraid
Encouragement for today, 2015.05.27.
www.proverbs31.org

Lélekerősítő levelek 186

Kinek a kicsi lánya vagy?
Alicia Bruxvoort

„Mert mindnyájan Isten fiai /gyermekei/ vagytok a Krisztus Jézusban való hit által.”
Gal 3,26

Mikor első gyermekem még kicsi volt, gyakran bevontuk vacsora előtt egy butácska játékba. Miután hazajött az apja, és már az asztalnál ültünk, megkérdeztem izgő-mozgó gyermekemet: - Kinek a kicsi fia vagy?
Sosem lehetett előre tudni, mit válaszol, de minden este élvezte a játékot.
Nagyra nyitott szemmel várakoztatott minket, nézett egyikünkről a másikra, míg eldöntötte, melyikünkkel köt pillanatnyi szövetséget.
- Apáé! – közölte néha, az apja örült ilyenkor, én meg elkeseredtem.
Máskor persze mást mondott: - Anyu kicsi fia vagyok! – és az én lelkes tapsom elnyomta az apja bosszúsnak tettetett morgását.
Egyik este Isten ugyanezzel a kérdéssel akasztotta meg a gondolataim menetét: - Te kinek a kislánya vagy?
Ez a kérdés így nem volt ismerős, hiszen én mindig egy kisfiúra vonatkoztattam. Attól kezdve, hogy megtudtam, gyermekem fog születni, sokszor elképzeltem, milyen érzés lesz, mikor egy kicsi ember így szól hozzám: - Anya!
Ahogy közeledett az időm, a tükör előtt állva gyakoroltam új nevemet, és nehezen tudtam elképzelni, hogy az ismerős arcnak, aki visszanéz rám, valaha is köze lesz ehhez a megszólításhoz, és ahhoz, amivel együtt ját: a türelemhez, kedvességhez, szolgálatkészséghez, áldozatvállaláshoz, bölcsességhez. Na meg a szeszélyességhez, gyönyörűséghez, vidámsághoz. Mindig úgy képzeltem, hogy amint meg fog illetni az új név, azonnal megszületik az új énem is.
Eleinte úgy viseltem az új nevemet, mint egy olimpiai aranyat. Azonnal belezúgtam három és fél kilós kis csodánkba, és elkezdtem bebizonyítani, hogy megérdemlem az új nevemet.
Ám ahogy teltek-múltak a napok, a hetek, a hónapok, szaporodtak az álmatlan éjszakák, majd a hisztis rohamok, az a név egyre inkább valami nehéz súlyhoz kezdett hasonlítani, nem pedig érdemrendhez. Mire kisfiam kétéves lett, egy újszülött kislánnyal gyarapodott családunk, és az „anya” név egyre kevésbé jelezte tündökölve azt, hogy ki vagyok, és egyre fényesebben emlékeztetett arra, hogy ki nem vagyok.
Akit a tükörben láttam, egyre kevésbé volt élettel teli, nyoma sem volt rajta az áhított szuperanyaságnak. Néztem a tükörképemet, és arra gondoltam, hogy tud ilyen üres lenni valakinek a lelke, akinek a keze ennyire tele van tennivalókkal. Tükörbeli énem esténként álmatlanul hánykolódott az ágyon, s azon rettegett, hogy elrontja gyermekeit, és csalódást okoz a párjának.
Talán ezért nem tudtam megszólalni, mikor meghallottam Isten próbára tevő suttogását: - Te kinek a kicsi lánya vagy?
Egész életemben számon tartottam, hogy Isten gyermeke vagyok. De mikor nekem lettek gyermekeim, valami megváltozott. A súlypont áttolódott arról, hogy kié vagyok, arra hogy ki vagyok. Elfeledkeztem róla, hogy én továbbra is gyermeke vagyok Istennek. Az anyaság megváltoztatja mindennapjaimat, de nem érinti személyazonosságomat Krisztusban.
Alapigénk emlékeztet, hogy hiába kapaszkodnak a szoknyánkba apróságok, nekünk mindig van helyünk Édesapánk ölében.
Akkor este, miután gyermekeim elaludtak, elővettem a Bibliát, és megkerestem a történetet, ahol Jézus magához hívja a gyermekeket (Mt 19,13-15). Elképzeltem különböző korú gyermekeket, ahogy Jézus erős karja átöleli őket. Nem az érintett meg, amit Jézus tett akkor a leírás szerint, hanem az, amit nem tett. Jézus nem kérte, hogy a gyermekek érdemeljék ki, hogy felmászhatnak az ölébe. Nem válogatta ki a szorgalmasakat a lusták közül, nem nézte, melyik a rakoncátlan, ki viselkedik szépen. Csak egy számított: mind az Ő gyermekei.
És kedvesem, tudd, mi is azok vagyunk.
Nem az anyaságunk határoz meg minket, hanem az, hogy Isten gyermekei vagyunk.
Legközelebb tehát, ha benézel a tükörbe, halld meg Isten suttogását: - Kinek a kicsi lánya vagy? És akár nyúzottnak, akár erősnek érzed magad, nézz a tükörbeli drága édesanya szemébe, és kérd meg, merjen újra gyermek lenni. - A Tiéd, Uram, a Tiéd.

Atyám, mutasd meg az utat vissza az öledbe. Újra gyermek szeretnék lenni. Jézus nevében, Ámen.

Alicia Bruxvoort: Whose Girl Are You?
Encouragement for today, 2015.05.04.
www.proverbs31.org


Nem igyekeznél, Istenem?
Lynn Cowell

„Sárai, Ábrám felesége nem szült gyermeket, volt azonban neki egy Hágár nevű egyiptomi szolgálója. Sárai így szólt Ábrámhoz: „Nézd, az Úr nem adott nekem gyermeket. Menj be szolgálómhoz, általa talán gyermekhez jutok.” Ábrám megfogadta Sárai tanácsát.” Ter 16,1-2

Érthetetlen volt az egész. Az elvárások tökéletesen illettek rám. Tudtam, hogy Isten akarta, hogy észrevegyem ezt a lehetőséget, mert ismerte szívem vágyát a missziós munka iránt. De az ajtók bezárultak, én kívül maradtam, és nem értettem, miért.
A múló hetekből évek lettek, és a csüggedés futóhomokja lassan maga alá temetett. Úgy éreztem, már senki nem tart számon, és sajnálattal gondoltam vissza az elveszített lehetőségre. Talán valamit még tehettem volna. Nem használtam ki minden lehetőséget.
Telt-múlt az idő, és én nem jutottam egy lépéssel sem közelebb álmaim megvalósulásához. Nem értettem, miért tartott vissza Isten attól a tökéletes állástól.
Mai alapigénkben Sárai, Ábrám felesége, hasonlóképpen érezte magát. Isten utódot ígért neki – annyit, mint csillag az égen (Ter 15,5) – és ketyegett az óra. Sárai egyre idősebb lett, és ezzel együtt nőtt az aggodalma, amiért még nincs gyermeke.
Talán ő is azt érezte, hogy Isten már nem foglalkozik vele, ezért ideje saját kezébe venni a dolgokat. Úgy döntött, nem vár tovább, és kigondolt egy tervet, amivel teljesül a vágya. Így is történt, egy várandós nővel és sok-sok problémával lett gazdagabb. Abban a korban nem volt kivételes, amit tett: Hágárt, egyiptomi szolgálóját, adta oda Ábrámnak, béranyaként. Ám a terve visszaütött. Hágár várandós lett, de ezzel együtt kicsit nagyképű is. Eggyel többen nézték le most már meddősége miatt, és Sárai még nyomorultabbul érezte magát.
Bárcsak várt volna az intézkedés helyett!
Nekem is nagyon nehéz volt a várakozás. Nem értettem, Isten miért húzza az időt. Ám amikor egyszer csak megnyílt az út a valóban tökéletes munka előtt itt helyben, pár házra az otthonomtól, és nem ezer mérfölddel arrébb, minden megvilágosodott.
Valahányszor munkába megyek, mindig hálát adok Istennek, hogy várni tudtam gondviselésére.
Ha tudunk várni, és nem akarunk mi magunk intézkedni, miénk az ígéret, hogy Isten mindig a javunkra munkálkodik (Róm 8,28). Még ha látszólag rossz irányba tartanak is a dolgok, tudhatjuk, hogy Isten útja a legjobb út. Bízzunk és várakozzunk imádságos lélekkel. Tudom, könnyebb mondani, mint megcselekedni. Mégis, ha újra és újra várunk, míg megtapasztaljuk Isten jóságát, létrehozzuk saját közös múltunkat Istennel, hitpillanatok gyöngysorát, példákat, amikor megízlelhettük Isten hűséges gondviselését. Erre alapozva egyre biztosabbak leszünk abban, hogy érdemes bíznunk Benne újra és újra.
Ezeket a történeteket, a hitépítő találkozásokat Istennel, el szoktam mesélni gyermekeimnek is, hogy ők is merjék Istenre bízni álmaik megvalósítását, és ne akarjanak azonnal intézkedni.
Köszönd meg te is Istennek a hűségét bizonyító időszakokat, pillanatokat. Ha pedig mindez most aktuális, imádkozz türelemért és bizalomért, hogy ne cselekedj elhamarkodottan.

Uram, mikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném, erős késztetést érzek, hogy tegyek már valamit. Pedig Te talán csak azt kéred, hogy várjak. Erősítsd, Uram, a hitemet, hogy várni tudjak intézkedés helyett. Hogy teljesen bízzam Rád magunkat minden körülmények között. Jézus nevében, Ámen.

Lynn Cowell: Can’t You Hurry Up, God?
Encouragement for today, 2015.05.06.
www.proverbs31.org


Jobb elengedni a tartozásokat
Suzie Eller

„Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért.” Mt 5,38

Pár évvel ezelőtt ha megkérdezitek, tartom-e a szemet-szemért elvet, tiltakoztam volna. Pedig valójában így éreztem. Egy-egy sebesülés után nem hagytam, hogy Isten meggyógyítsa a szívemet. Mindig vártam még valamit.
Vártam a bocsánatkérést, ha valaki rosszat tett.
Vártam, hogy megváltozzon az illető, mielőtt döntöttem volna.
Vártam, hogy elismerjék, nem azt érdemeltem, ahogy velem bántak.
Az egyetem első évében csak magamra számíthattam. Kaptam egy kis ösztöndíjat, ami ráment a tandíjra. Kétféle munkám volt. Egyik hétköznap esténként, másik hétvégenként. Ezekből fizettem a szállást és az étkezést.
Idegesített, hogy másoknak milyen könnyű. Nem mindenkinek számított, mennyibe kerülnek a jegyzetek. Szüleik feltankolták a kocsijukat, pénzt utaltak a számlájukra.
Mekkora igazságtalanság! Én meg alig vonszolom magam hétfőn reggelenként két átdolgozott éjszaka után, aggódva, hogy összejön-e annyi, hogy mindent kifizessek.
Hagytam, hogy halmozódjon bennem a neheztelés.
Rárakódott mindarra, amit még gyermekkoromból hoztam magammal.
És miután lediplomáztam, majd férjhez mentem, vittem magammal tovább az egyre magasodó nehezteléshegyet. Nem akartam érezni, ezért inkább elnyomtam magamban. Imádkoztam. Elhatároztam, hogy saját gyermekeimet másként nevelem. De ha valami nem sikerült, mindig hátra mutogattam.
Ha ők akkor nem úgy viselkednek…
Ha kevesebb nehézség ér…
Így festett az én szemet-szemért alkurendszerem.
Éreztem, hogy Isten arra indít, engedjem el ezt a sok tartozást, mégis képtelen voltam rá. Majd, ha minden számla kiegyenlítődik, akkor igen, kész vagyok továbblépni. Ez a hozzáállás viszont azzal járt, hogy nem tudtam elengedni a dühöt, a fájdalmat, a bizonytalanságérzést sem. És nem jutottam előre a gyógyulás útján.
Mai alapigénkben Jézus vitába száll ezzel a szemlélettel. A Máté 5, 38-ban azt mondja: ugye hallottátok a törvényt, mely szerint a büntetésnek igazodnia kell az elkövetett sérelemhez: szemet szemért, fogat fogért.
Igen, hallottam én is.
Hányszor hallottam, hogy gyengeség, ha megbocsátasz valakinek anélkül, hogy ő megbánta vagy jóvátette volna, amit elkövetett ellened.
Hányszor hallottam, hogy ha nem kapod meg, ami jár neked, harcolj addig, míg tied nem lesz.
Jézus szavai erőt adnak követőinek, így nekem is, hogy másként gondolkozzunk.
A szemet-szemért hozzáállás könnyen eredményezheti azt, hogy a vitázó felek elveszítik fél szemüket. Istennél van valami, ami túlmutat a sérelmeken.
Pál mondja a Róm 12,19a-ban: „Ne szolgáltassatok magatoknak igazságot, szeretteim, hanem hagyjatok teret az Isten haragjának…”
Hajdani dühöm egyáltalán nem volt igazságos. Mélyen belém ivódott, rejtőzködött, gondolataimat mégis befolyásolta. Megakadályozta, hogy bízni tudjak.
Hatott olyanokra is, akik teljesen ártatlanok voltak, mert szemet-szemért mentalitásom a potenciális sérelmekre is túlérzékennyé tett. Alig hagyott helyet az irgalomnak még azok iránt is, akik igazán szerettek engem.
Csak úgy hozhattam helyre a szívemet, ha a kifizetetlennek tartott számlákra ráírtam: Fizetve.
Eleinte természetellenesnek tűnt, hogy feladjam a szemet-szemért elvet. De idővel az a sok tartozás, ami csapdában tartotta Istennek ezt a leányát, lassan szétesett, és helyet adott Istennek, aki így beköltözhetett lelkem múltban kapott sebeibe.
Többé már nem vártam bocsánatkérést.
Többé már nem vártam, hogy valaki megváltozzék.
Többé már nem vártam, hogy elismerje, ha hibázott.
Többé már nem számoltam a sérelmeket.
Hanem elkezdtem élni. Isten végre kigyógyított az adósságok gyűjtögetésének betegségéből, és így már egyszerűen önmagam lehetek.

Uram, el akarom hagyni a mások minden adósságát számon tartó életvitelt. Teljes árat fizettél azért, hogy helyrehozd a szívemet, és én elfogadom gyógyításodat. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: When You Stop Being a Debt Collector
Encouragement for today, 2015. 05.13.
www.proverbs31.org


Imádkozom a házasságomért
Lysa TerKeurst

„Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja.”
Zsolt 145,18

Minap a konyhapultot törölgettem, s a szemem megakadt a bekeretezett esküvői képünkön. Valaki elkapta a pillanatot, mikor vidáman integetve elindulunk az autóval.
Néztem a képet. 22 éve készült. – Milyen dús a hajam! – kuncogtam. – S mennyivel vékonyabb a derekam… – hervadt le a mosoly az arcomról. Úgy szerettem volna félrevonni fiatal menyasszony énemet, és ellátni néhány tanáccsal, ismerettel, amiknek nagy hasznát vettem volna akkor.
Ezeket suttogtam volna neki:
– Drágám, egyetlen nap van az életben, amikor a házasság olyan, mint a mesében. Ez a mai nap. Az esküvőd napja, aminek minden apró részletét előre megtervezték, hogy gyönyörű lehessen, és különleges. De attól kezdve, hogy vége ennek a napnak, tudnod kell, hogy minden, ami ez után következik, döntések sorozata lesz.
Döntsd el, hogy elfogadod: a szeretet nem mindig érzelem. A szeretet gyakran elhatározás. Eldöntöd, hogy igenis átvészeled a nehézségeket, és megtanulod élvezni az örömök és csalódások összesodrott fonalát, ami két ember élete, akik igyekeznek családdá lenni.
Csodálatos dolog a házasság. Hihetetlenül nehéz dolog a házasság. Néha úgy érzed, elviselhetetlenül nehéz. Máskor úgy tűnik káprázatosan gyönyörű. Nincs még egy ember, aki úgy fel tudna idegesíteni, mint a férjem. És nincs még egy ember, akinek a szeretetében olyan biztonságban lennék, mint a férjemében.
Igen, a házasság mindezeknek – és még sok másnak –sérülékeny szövedéke. Fontos, hogy az imádság, az alázat erejével az apróságokat hagyd meg apróságoknak, és jó ítélőképességgel döntsd el, mit kell szóba hozni, és mikor. Figyelj oda az ilyen csalódást tükröző gondolatokra, kapd el, és tépd ki őket gyökerestül:
„Nem töltötte fel a mosogatógépet, pedig megkértem rá. Meg se hallja, mit mondok.”
„Kezembe nyomott egy prospektust a közelben megnyílt edzőteremről. Biztos nincs megelégedve a külsőmmel.”
„Bekapcsolva hagyta a telefonját, és fel is vette, miközben randiestet tartottunk. Már nem szeret eléggé ahhoz, hogy csak velem foglalkozzon.”
A kapcsolati gubancok gyakran alakulnak ki ezeken a pontokon, hasonló gondolatok által. Apró kis csüggedések az elégedetlenség szakadékává tágulhatnak.
Ami a legfontosabb: imádkozz a házasságodért. Ne ess abba a csapdába, hogy csak töprengsz ezeken a csalódásokon, beszélsz róluk, panaszkodsz a nehézségekről, magad próbálod megoldani őket.
A töprengés, beszélés, panaszkodás, megoldáskeresés nem azonos azzal, hogy imádkozol róluk.
Végül így zárnám ezt a kis prédikációt menyasszony-magamnak: „Ne feledd, minél több csatát vívsz a házasságodért térden állva, annál kevesebbet kell harcolnod érte a valóságban.”
Ahogy befejeztem az elképzelt, áhított beszélgetést hajdani önmagammal, úgy éreztem, hogy most, 22 évvel később is jó volna alkalmazni saját tanácsaimat.
Továbbra is az Úr elé kell vinnem, ha valami gondom van, vagy valamire vágyakozom a házasságomban.

Uram, meghívtál arra a tiszteletreméltó feladatra, hogy feleség legyek, de nélküled nem tudok megfelelni. Nem akarom nélküled csinálni. Segíts, hogy minden nap Téged helyezzünk házasságunk középpontjába, és így kapcsolatunkkal megdicsőíthessünk téged. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Praying for My Marriage
Encouragement for today, 2015.05.14.
www.proverbs31.org


Hitre találni a ködben
Danya M. Jordan

„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgokról való meggyőződés.” Zsid 11,1

Lecsapott a valóság, hogy odafigyeljek rá. Két órával azelőtt indultam el egy lelkesítő keresztény konferenciáról. Tele voltam reménnyel, Jézus szeretetével, világosan láttam életem irányát, és készen álltam rá, hogy bátran továbbinduljak. Legalábbis így gondoltam.
Az autó hangszóróiból egyenesen a szívembe áramlott a vidám dicsőítő zene, és én lelkesen énekeltem a dalokat. Majd hirtelen abbahagytam.
Az ujjaim kifehéredtek, ahogy megszorítottam a kormányt, mikor egy forduló után lefelé a hegyről vastag ködbe érkeztem. Olyan sűrű volt, mintha egy takarót terítettek volna a tájra és a kocsimra.
Százszor végigmentem már ezen a jól ismert úton. Most mégis pánik szorította össze a szívemet.
Meresztgettem a szemem, hátha túllátok a kocsi orrán. Tudtam, hogy ott vannak a fehér vonalak a kétsávos út közepén, de nem láttam őket. Csak egyre voltam képes: Istenhez kiáltani. - Uram, nagyon félek. Vezess, kérlek. Te ugyanaz az Isten vagy, mint akit a derűs, napfényes hegytetőkön megtapasztalok, amikor mérföldekre el tudok látni. De most semmit sem látok. Mutasd az utat, kérlek. Minden kétségessé vált, amit tudni véltem.
Ahogy araszolgattam előre, a felemelő háromnapos konferenciára gondoltam. Azért hívott oda Isten, hogy teljes bizalommal szolgálhassam őt. Ezt olyan biztosan tudtam, mint az, hogy hogy hívnak.
És lám, alig néhány órával később már kételkedem Istenben. Nagyon féltem. De vezetnem kellett tovább. Mást nem tehettem, csak kétségbeesetten szólongattam: - Uram, segíts! Uram, segíts! Segíts, hogy továbbmenjek. Segíts, Uram!
Úgy egy órával később letértem a kanyargós hegyi útról, és befordultam a szállásom kocsibejárójára. Kimerült voltam. Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán vettem-e mély levegőt, mióta a ködbe kerültem.
A kezem még mindig remegett, mikor a sötétben kinyitottam a kocsi ajtaját. Mélyen beszívtam a ködös hegyi levegőt, és a bejárathoz mentem. Odabent első dolgom az volt, hogy térdre boruljak, és hálát adjak Istennek azért, hogy megúsztam. Akkor fogtam fel, hogy egy tanítást életem át: A ködös éjszakákban mély hit terem.
Azóta kerültek még elém „ködfoltok” a hitem útján. A kételkedés gyakran egy-egy felemelő élmény után jelentkezik, amikor átélem Isten jelenlétét, és tisztán látom, mi a célja velem. Ilyenkor próbára tevődik a hitem.
Alapigénk arra tanít, hogy hit az, amikor bizonyosságra lelünk a bizonytalanban. „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgokról való meggyőződés” (Zsid 11,1).
Ezt a fejezetet, a Zsidókhoz írt levél 11. részét, sokan tartják a „Hit Termének” a Bibliában. Szeretem olvasni a különleges hit példáit Ábeltől Ábrahámon át a prostituált Ráhábig. A „Hit Termében” helyt kapott „díjazottaknak” mind voltak ködös szakaszaik életük útján.
Isten veled van, bárhol légy is. Akkor is, ha épp felemelő, derűs órákat élsz meg a hegytetőn, akkor is, ha vakon vonszolod magad előre életed legködösebb éjszakájában. Tudd, hogy Isten ugyanaz a derűs napon és a ködös éjjelen.
Bár kapnánk ebből biztatást, hogy találjuk meg és erősítsük hitünket a ködben is és a napfényben is. (Angolul szójáték: in the SON – a Fiúban. A nap /sun/ és fiú /son/ szót ugyanúgy ejtik.)

Uram Jézus, Te vagy a Kősziklám és a Megváltóm. Köszönöm neked azokat a drága időszakokat, amikor érzem jelenlétedet, és felismerem életem célját, amire hívsz. Bocsásd meg, ha elfog a kétség, mikor ködbe kerülök. Köszönöm, hogy próbára teszed és finomítod hitemet. Kérlek, irányítsd minden léptemet. Segíts, kérlek, hogy véghezvigyem, amire hívsz, akkor is, ha félek a sötét óráktól, a ködös helyzetektől, amiket át kell élnem. Tied vagyok. Enyém vagy. Jézus nevében, Ámen.

Danya M. Jordan: Finding Faith in the Fog
Encouragement for today, 2015.05.19.
www.proverbs31.org


Jó volna elballagni a Nagy Koppanások Iskolájából
Amy Carroll

„Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen.” 2Tim 3,16

Emlékszem tanárkoromból arra a nyomasztó érzésre, hogy nem figyelnek rám. Bámészkodó tekintetek, lomha testtartás, doboló ujjak jelezték, hogy diákjaim nem hallják, amit mondok, és ennek bizony újra szomorú következményei lesznek.
„Nem tudtam, hogy kell megcsinálni a leckét” – magyarázkodott egyikük.
„Ezt nem is tanultuk” – hallottam, mikor kiosztottam egy rosszul sikerült dolgozatot.
„Segíthetett volna” – szipogott egy könnyáztatta arcocska gazdája.
Részben együtt éreztem velük. Emlékszem, milyen volt ülni az iskolapadban, s várni, hogy végre vége legyen az óráknak. Más dolgok foglalkoztattak – a kinti napsütés, az új biciklim, ami hazavár, barátnőm sugdosása mellettem -, és derűs gondolataim kimosták tudatomból a tanár hangját.
Bár megértettem a diákokat, együttérzésem eléggé felszínes volt. Igenis megtanítottam az anyagot, és szenvedélyesen szerettem olyan módszereket alkalmazni, amik érdekessé, szórakoztatóvá teszik a tanulást. Tanulni viszont nem tudtam helyettük. Nekik kellett dönteniük, hogy el akarják-e kerülni a mostanihoz hasonló kínos, fájdalmas élményeket.
Azzal, hogy felidéztem saját diákkoromat, eltöprengtem felnőtt tanulási módszereimen. Többnyire, azt hiszem, a nagy koppanások iskolájában tanulok. Nemrég például, komoly zűrzavart okoztam baráti körben, mert ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megoldjak egy problémát, ami pedig nem rám tartozott. Az okozott botrány fájdalma egyre csak áramlott a szívemben, mígnem Istenhez kiáltottam: „Uram, tele vagyok ütésekkel, horzsolásokkal, annyiszor elesem. Köszönöm, hogy tanítasz ezeken keresztül, de nem volna enyhébb módszered?”
Felötlött az emlékezetemben mai alapigénk. Kedves és bölcs Atyánk eszembe juttatta az ő határtalanul jobb módszerét. Nekünk adta Igéjét, a Bibliát, hogy tanuljunk belőle, és ne kelljen a fájdalom és bukás osztályait ismételnünk.
Mialatt minden-lében-kanál voltomon elmélkedtem, Isten megmutatta az Igével, hogyan kerülhettem volna el a bajt. Az I Tessz 4,11-12a-t idézte az emlékezetembe: „…Becsületbeli kötelességnek tartsátok, hogy békességben éltek, a magatok dolgával törődtök, s a két kezetekkel dolgoztok, ahogy a lelketekre kötöttük. Akkor a kívülállókból tiszteletet vált ki életetek…”
Isten ezekkel a szavaival épp azt nyújtotta, amit alapigénk ígér:
Az Írás tanított: vágyakozzam nyugalmas életre, ne akarjak belesodródni a körülöttem zajló drámákba.
Az Írás megfeddett amiért bele ütöttem az orrom mások dolgába.
Az Írás megmutatta a helyes utat: ne mások életét figyeljem, hanem összpontosítsak saját hivatásomra és tennivalóimra.
Az Írás edzésben tartja igazságérzetünket. Miközben tanulgatom őket, ezek a leckék vissza fognak tartani attól, hogy újra meg újra elkövessem ugyanazokat a hibákat, és méltóképpen fogom képviselni Jézust a környezetemben, elkerülve a nemkívánatos következményeket.
Ismerve hibáimat, tudom, lesz még alkalmam tanulni belőlük, de elsajátítottam egy új, előre mutató módszert. Minden nap rászegezem tekintetemet Tanáromra, teljes figyelmemmel Felé fordulok, és bízom Benne, hogy megmutatja, hogyan növekedhetem, hogyan változtathatok.

Uram, kész vagyok tanulni hibáimból, de kérlek, tedd nyitottá szívemet, hogy befogadja Igéd tanítását. Mutasd meg minden nap, mikor az Írást olvasom, min kell alakítanom, és segíts megváltoznom, mielőtt harcba bonyolódom, és elbukom. Jézus nevében, Ámen.

Amy Carroll: Graduating from the School of Hard Knocks
Encouragement for today, 2015.05.22.
www.proverbs31.org